Új helyre költözni, sosem egyszerű. Pláne nem akkor, mikor nincsenek veled a szüleid és a húgoddal egyedül kell Napán egy külvárosából, a fővárosba Tokióba költözni. A nagybátyánkhoz tartunk, aki ezentúl a gyámunk lesz. Az anyám, csak néhány hónapja halt meg, az apámról, pedig nem szívesen beszélek. Finoman fogalmazva tett olyan dolgokat, amiket sem én, sem a környékünkön elő emberek nem fognak neki megbocsátani. Persze könnyebb mindig mást hibáztatni, jelen esetben minket. Végtére is mi vagyunk az egyedüli élő rokonai, persze, hogy ránk fenik a fogaikat. Ezért sem maradhattunk a városban. Bennem volt a félelem, hogy egy számomra teljesen idegen városba kell menjek, ahol senkit sem ismerek és engem sem ismer senki. Hosszú utat tettünk meg vonattal és nagyon elfáradtunk már.
- Hana mikor érünk már oda? - kérdezte a húgom, mire én megrántottam a vállamat.
- Nem tudom Miyuki légy türelemmel! - mindjárt megérkezünk. A bácsikánk biztos az állomáson vár minket! - a sejtésem beigazolódott. A nagybátyánk valóban ott várt minket az állomáson, mikor leszálltunk a vonatról.
- Végre csak, hogy megérkeztetek! - mindkettőnket átölelt, majd a bőröndünkért nyúlt, én azonban nem engedtem neki, hogy elvegye.
- Ne fáradj vele! Mi majd visszük őket! - rámosolyogtam, majd a földről felvettem a bőröndömet és Miyuki is a sajátját.
- A kocsi ott van a parkolóban. Szóval indulhatunk is! - Kazuma bácsi összecsapta a tenyerét és elindultunk a kocsihoz. Nem gondoltam volna, hogy a nagybátyánk tulajdonképpen egészen gazdag ember. Ő anyánk testvére, szerencsére nem apánk rokona. Ügyvéd, ezért is él a fővárosban. Miután odaértünk az autóhoz, bepakoltuk a bőröndöket és beszálltunk. Kazuma bácsi azt mondta a házuk nincs messze, tehát hamar megérkezünk. Neki is van egy nálam két évvel idősebb fia Yano, de őszintén szólva gyerekkorunk óta nem láttam. Már nem is nagyon emlékszek rá, pedig kicsiként sokat voltunk együtt. Az ablakból nézelődtem kifelé és azt kell, hogy mondjam, Tokió tényleg egy nyüzsgő város. Az emberek jönnek - mennek, száguldanak az autók, nagy a forgalom. Teljesen más a környezet mint amihez hozzá vagyok szokva. Fél óra múlva érkeztünk meg. Kazuma bácsi lakása kívülről szép rendezett ház volt. Nagyobb volt, mint a mi házunk és ez tetszett. Az különösen, hogy nem volt egy palota és nem kérkedtek azzal, hogy van pénzük. Kiszálltunk az autóból és a bőröndjeinkkel együtt mentünk is volna be a házba, de egy termetes fiú állta el az utat. Barna haja és szeme volt, amihez nagyon édes mosoly tartozott. Gőzöm sem volt róla, hogy kicsoda, mindenesetre nem ijedtem meg tőle.
- Na végre, hogy megérkeztetek! - rám mosolygott és kicsit összekócolta a hajamat.
- Elnézést, de ismerlek? - felhúztam a szemöldökömet, mire a fiú mosolyogva karba tette a kezét.
- El sem hiszem, hogy nem emlékszel rám! Az unokatestvéred vagyok Yano! - el kezdtem tördelni a kezem zavaromban. Szóval ez a fiú lenne Yano az unokatestvérem? Rendesen megváltozott és a mosolya eszméletlen cuki.
- Ne haragudj, de nagyon régen láttalak utoljára. Alaposan megváltoztál.
- Ahogyan te is. Sokkal szebb vagy mint voltál! - kicsit elpirultam. Most kapok először bókot egy fiútól. Jó ő a rokonom, de akkor is nagyon jól esett. Yano elvette tőlem a bőröndömet és elindult vele a bejárati ajtó irányába. Én is mentem volna utána, de Miyuki megállított.
- Hé annyira helyes az unokatestvérünk nem?
- De tényleg az, viszont ő a rokonunk, szóval felejtsd el, hogy bármi is lehetne köztetek! - elnevettem maga, majd bementünk a házba. Ha azt mondtam kívülről szép a ház, akkor még nem láttam belülről. Nagyon tágas, mégis megmaradt az egyszerűségénél. Nem volt az a pompa, mint amire számítottam, de ezt egyáltalán nem is bántam. Yano letette a bőröndöt az ajtó mellé, majd megfogta a kezemet és elindult velem a konyhába. Bevallom kellemes bizsergő érzés járta át a testemet. Soha egyszer sem éreztem még ilyet.
- Mit csinálsz? - suttogtam majd a kezemet kihúztam a tenyeréből.
- Csak megmutatom neked a házat, vagy nem is vagy rá kíváncsi?
- De persze! - zavaromban elkezdtem csavargatni egy hajtincsemet, mire Yano elnevette magát.
- Nagyon aranyos vagy, mikor zavarban vagy, pedig teljesen felesleges, hiszen a rokonod vagyok.
- Igen a rokonom, de mégiscsak pasiból vagy. Tudod nem igazán szoktam fiúk közelében lenni.
- Rendben felfogtam, nem igazán kedvelsz engem. Azért remélem jóban tudunk majd lenni, ennek ellenére is.
- Kiforgatod a szavaimat. Én kedvellek téged, szóval nem kell megsértődnöd. Inkább mutasd meg a szobámat kérlek! - ő bólintott egyet, majd elindultunk egyenesen a szobánk felé. Miyuki és én, egy szobában fogunk lakni. Ő már ott volt a szobában, mikor megérkeztünk. Megkértem Yanot, hogy hagyjon minket magunkra egy kicsit. Becsuktam az ajtót és az ágyra vetettem magamat.
- Mintha azt mondtad volna, hogy a rokonunk nem? Ahhoz képest most le sem tudtad róla venni a szemedet!
- Miyuki ne szórakozz már! Igen tényleg helyes, de ő a rokonunk és nem lesz köztünk semmi, ebben biztos lehetsz.
- Hiszem ha látom! Nekem viszont szükségem van végre egy barátra, szóval megyek is keresni egyet.
- Neked elment az eszed? Hiszen nem is ismered a várost, hogy csak úgy elkóborolj.
- Épp ezért jössz velem te is. A nagybátyánk biztos, hogy megengedi, hogy elmehessünk körülnézni.
- Jó rendben van meggyőztél! - igazából semmi kedvem nem volt menni, de Miyuki hajthatatlan volt. Oda is mentem Kazuma bácsihoz a nappaliba.
- Kazuma bácsi, Miyuki kérdezi, hogy kimehetünk e körül nézni, hogy egy kicsit megismerjük a várost?
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet. Nem ismeritek még eléggé a helyet, félek, hogy eltévednétek.
- Ne aggódj, mi majd megoldjuk! Ígérem sietünk haza.
- Rendben van. De tényleg siessetek, mert holnap kezdődik az iskola. Már elintéztem a beiratkozáshoz szükséges papírokat is.
- Hát jó akkor mi elmegyünk! - visszafutottam a szobába, majd Miyuki - val együtt léptünk ki a ház ajtaján. Kicsit félek majd a holnapi naptól. Új iskola, ahol senki sem ismer, kicsit ijesztőnek hangzik. Úgy döntöttünk, hogy külön válunk, és majd a ház utcájában fogunk újra találkozni. Tokió valóban más, mint Oszaka ahonnan mi jöttünk. Erről magam is tudomást szereztem, mikor jártam az utcákat és minden második ember, kis híján átgázolt rajtam, annyira sietett. A közelben megláttam, egy könyvesboltot, így rögtön be is mentem. A hely nem volt nagy, viszont tele volt könyvekkel. A kezembe vettem az egyiket és elkezdtem lapozgatni. Egy pillanatra, azonban lankadt a figyelmem, mikor megláttam azt a bizonyos személyt.... Barna haj, barna szem, tőlem néhány évvel idősebb lehetett. Ő épp a sorokat rótta, ügyet sem vetve semmi másra. Engem viszont érdekelt, mit csinálhat, ezért elkezdtem követni. Felkaptam a napszemüvegemet, ami a táskámban volt, hogy biztos ne vegyen észre. Azonban egy pillanatra megtorpant, mikor a tulajdonos megszólította.
- Vito, már megint idehozott a rossz szél?
- Csak nem bírtam már, az otthoni magán zárkát és ki kellett jönnöm végre.
- Nem félsz, hogy bajod lesz belőle?
- Én már rég nem félek semmitől. Ettől már csak rosszabb lehet! - szóval Vito - nak hívják. Érdekes egy név, nem igazán japános. Ami azonban a leginkább aggasztott, az a kijelentés, miszerint otthoni magánzárkája van. Vajon ez mégis mi a fenét jelenthet? Talán a szülei büntetésből nem engedik őt sehová, vagy valami ilyesmi. Mást el sem tudtam volna képzelni. Ránéztem az órámra és ügy döntöttem ideje lesz hazamenni. Felhívtam Miyukit, hogy hol van, mire azt a választ kaptam, hogy már rég otthon. Na hát ez igazán szép mondhatom. A kis áruló! Én is fogtam magam és hazamentem. Út közben az ismeretlen srác befészkelte magát a gondolataimba. Nem is tudom, miért, de úgy éreztem, látni fogom még. Miután hazaérkeztem, ledobtam a kabátomat és leültem a kanapéra.
- Hana, örülök, hogy végre hazajöttél!
- Kazuma bácsi, ma láttam egy fiút, aki azóta sem megy ki a fejemből.
- Csak nem megtetszett neked?
- Nem azért. Azt mondta az eladónak, hogy orrhoni magánzárkában él és, hogy bajba is kerülhet, ha kiderül, hogy nincs otthon. Szerinted, mégis miért lenne ez baj?
- Vito te idióta! - motyogta, miközben ökölbe szorította a kezét.
- Ismered őt? Akkor biztosan tudod, hogy miért van bajban ugye?
- Hana, Vito az én védencem. Én képviselem őt a bíróságon.
- Tessék? - kérdeztem, mert nagyon meglepett a kijelentése.
- Vito nem magánzárkában van, hanem házi őrizetben, ameddig nem mondják ki az ítéletet és zárják börtönbe. Őt vádolják egy gyilkosság elkövetőjeként, ezért nem hagyhatja el a lakását! - na most aztán nagyon megijedtem. Hagyják, hogy egy bűnöző szabadon mászkáljon? Hisze ez teljesen abszurd!
- Szerintem már rég börtönben lenne a helye!
- Ne mondj olyat, amit megbánsz. Vito jó ember, nem ő követte el a gyilkosságot, csak a nyakába akarják varrni. Ha egyszer megismered, majd rájössz! - azzal otthagyott egyedül a gondolataimmal. Nem tudtam ezek után mit gondoljak róla. Abban az egyben azonban biztos voltam, hogy találkoznom kell ezzel a Vito - val!
- Hana mikor érünk már oda? - kérdezte a húgom, mire én megrántottam a vállamat.
- Nem tudom Miyuki légy türelemmel! - mindjárt megérkezünk. A bácsikánk biztos az állomáson vár minket! - a sejtésem beigazolódott. A nagybátyánk valóban ott várt minket az állomáson, mikor leszálltunk a vonatról.
- Végre csak, hogy megérkeztetek! - mindkettőnket átölelt, majd a bőröndünkért nyúlt, én azonban nem engedtem neki, hogy elvegye.
- Ne fáradj vele! Mi majd visszük őket! - rámosolyogtam, majd a földről felvettem a bőröndömet és Miyuki is a sajátját.
- A kocsi ott van a parkolóban. Szóval indulhatunk is! - Kazuma bácsi összecsapta a tenyerét és elindultunk a kocsihoz. Nem gondoltam volna, hogy a nagybátyánk tulajdonképpen egészen gazdag ember. Ő anyánk testvére, szerencsére nem apánk rokona. Ügyvéd, ezért is él a fővárosban. Miután odaértünk az autóhoz, bepakoltuk a bőröndöket és beszálltunk. Kazuma bácsi azt mondta a házuk nincs messze, tehát hamar megérkezünk. Neki is van egy nálam két évvel idősebb fia Yano, de őszintén szólva gyerekkorunk óta nem láttam. Már nem is nagyon emlékszek rá, pedig kicsiként sokat voltunk együtt. Az ablakból nézelődtem kifelé és azt kell, hogy mondjam, Tokió tényleg egy nyüzsgő város. Az emberek jönnek - mennek, száguldanak az autók, nagy a forgalom. Teljesen más a környezet mint amihez hozzá vagyok szokva. Fél óra múlva érkeztünk meg. Kazuma bácsi lakása kívülről szép rendezett ház volt. Nagyobb volt, mint a mi házunk és ez tetszett. Az különösen, hogy nem volt egy palota és nem kérkedtek azzal, hogy van pénzük. Kiszálltunk az autóból és a bőröndjeinkkel együtt mentünk is volna be a házba, de egy termetes fiú állta el az utat. Barna haja és szeme volt, amihez nagyon édes mosoly tartozott. Gőzöm sem volt róla, hogy kicsoda, mindenesetre nem ijedtem meg tőle.
- Na végre, hogy megérkeztetek! - rám mosolygott és kicsit összekócolta a hajamat.- Elnézést, de ismerlek? - felhúztam a szemöldökömet, mire a fiú mosolyogva karba tette a kezét.
- El sem hiszem, hogy nem emlékszel rám! Az unokatestvéred vagyok Yano! - el kezdtem tördelni a kezem zavaromban. Szóval ez a fiú lenne Yano az unokatestvérem? Rendesen megváltozott és a mosolya eszméletlen cuki.
- Ne haragudj, de nagyon régen láttalak utoljára. Alaposan megváltoztál.
- Ahogyan te is. Sokkal szebb vagy mint voltál! - kicsit elpirultam. Most kapok először bókot egy fiútól. Jó ő a rokonom, de akkor is nagyon jól esett. Yano elvette tőlem a bőröndömet és elindult vele a bejárati ajtó irányába. Én is mentem volna utána, de Miyuki megállított.
- Hé annyira helyes az unokatestvérünk nem?
- De tényleg az, viszont ő a rokonunk, szóval felejtsd el, hogy bármi is lehetne köztetek! - elnevettem maga, majd bementünk a házba. Ha azt mondtam kívülről szép a ház, akkor még nem láttam belülről. Nagyon tágas, mégis megmaradt az egyszerűségénél. Nem volt az a pompa, mint amire számítottam, de ezt egyáltalán nem is bántam. Yano letette a bőröndöt az ajtó mellé, majd megfogta a kezemet és elindult velem a konyhába. Bevallom kellemes bizsergő érzés járta át a testemet. Soha egyszer sem éreztem még ilyet.
- Mit csinálsz? - suttogtam majd a kezemet kihúztam a tenyeréből.
- Csak megmutatom neked a házat, vagy nem is vagy rá kíváncsi?
- De persze! - zavaromban elkezdtem csavargatni egy hajtincsemet, mire Yano elnevette magát.
- Nagyon aranyos vagy, mikor zavarban vagy, pedig teljesen felesleges, hiszen a rokonod vagyok.
- Igen a rokonom, de mégiscsak pasiból vagy. Tudod nem igazán szoktam fiúk közelében lenni.
- Rendben felfogtam, nem igazán kedvelsz engem. Azért remélem jóban tudunk majd lenni, ennek ellenére is.
- Kiforgatod a szavaimat. Én kedvellek téged, szóval nem kell megsértődnöd. Inkább mutasd meg a szobámat kérlek! - ő bólintott egyet, majd elindultunk egyenesen a szobánk felé. Miyuki és én, egy szobában fogunk lakni. Ő már ott volt a szobában, mikor megérkeztünk. Megkértem Yanot, hogy hagyjon minket magunkra egy kicsit. Becsuktam az ajtót és az ágyra vetettem magamat.
- Mintha azt mondtad volna, hogy a rokonunk nem? Ahhoz képest most le sem tudtad róla venni a szemedet!
- Miyuki ne szórakozz már! Igen tényleg helyes, de ő a rokonunk és nem lesz köztünk semmi, ebben biztos lehetsz.
- Hiszem ha látom! Nekem viszont szükségem van végre egy barátra, szóval megyek is keresni egyet.
- Neked elment az eszed? Hiszen nem is ismered a várost, hogy csak úgy elkóborolj.
- Épp ezért jössz velem te is. A nagybátyánk biztos, hogy megengedi, hogy elmehessünk körülnézni.
- Jó rendben van meggyőztél! - igazából semmi kedvem nem volt menni, de Miyuki hajthatatlan volt. Oda is mentem Kazuma bácsihoz a nappaliba.
- Kazuma bácsi, Miyuki kérdezi, hogy kimehetünk e körül nézni, hogy egy kicsit megismerjük a várost?
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet. Nem ismeritek még eléggé a helyet, félek, hogy eltévednétek.
- Ne aggódj, mi majd megoldjuk! Ígérem sietünk haza.
- Rendben van. De tényleg siessetek, mert holnap kezdődik az iskola. Már elintéztem a beiratkozáshoz szükséges papírokat is.
- Hát jó akkor mi elmegyünk! - visszafutottam a szobába, majd Miyuki - val együtt léptünk ki a ház ajtaján. Kicsit félek majd a holnapi naptól. Új iskola, ahol senki sem ismer, kicsit ijesztőnek hangzik. Úgy döntöttünk, hogy külön válunk, és majd a ház utcájában fogunk újra találkozni. Tokió valóban más, mint Oszaka ahonnan mi jöttünk. Erről magam is tudomást szereztem, mikor jártam az utcákat és minden második ember, kis híján átgázolt rajtam, annyira sietett. A közelben megláttam, egy könyvesboltot, így rögtön be is mentem. A hely nem volt nagy, viszont tele volt könyvekkel. A kezembe vettem az egyiket és elkezdtem lapozgatni. Egy pillanatra, azonban lankadt a figyelmem, mikor megláttam azt a bizonyos személyt.... Barna haj, barna szem, tőlem néhány évvel idősebb lehetett. Ő épp a sorokat rótta, ügyet sem vetve semmi másra. Engem viszont érdekelt, mit csinálhat, ezért elkezdtem követni. Felkaptam a napszemüvegemet, ami a táskámban volt, hogy biztos ne vegyen észre. Azonban egy pillanatra megtorpant, mikor a tulajdonos megszólította.
- Vito, már megint idehozott a rossz szél?- Csak nem bírtam már, az otthoni magán zárkát és ki kellett jönnöm végre.
- Nem félsz, hogy bajod lesz belőle?
- Én már rég nem félek semmitől. Ettől már csak rosszabb lehet! - szóval Vito - nak hívják. Érdekes egy név, nem igazán japános. Ami azonban a leginkább aggasztott, az a kijelentés, miszerint otthoni magánzárkája van. Vajon ez mégis mi a fenét jelenthet? Talán a szülei büntetésből nem engedik őt sehová, vagy valami ilyesmi. Mást el sem tudtam volna képzelni. Ránéztem az órámra és ügy döntöttem ideje lesz hazamenni. Felhívtam Miyukit, hogy hol van, mire azt a választ kaptam, hogy már rég otthon. Na hát ez igazán szép mondhatom. A kis áruló! Én is fogtam magam és hazamentem. Út közben az ismeretlen srác befészkelte magát a gondolataimba. Nem is tudom, miért, de úgy éreztem, látni fogom még. Miután hazaérkeztem, ledobtam a kabátomat és leültem a kanapéra.
- Hana, örülök, hogy végre hazajöttél!
- Kazuma bácsi, ma láttam egy fiút, aki azóta sem megy ki a fejemből.
- Csak nem megtetszett neked?
- Nem azért. Azt mondta az eladónak, hogy orrhoni magánzárkában él és, hogy bajba is kerülhet, ha kiderül, hogy nincs otthon. Szerinted, mégis miért lenne ez baj?
- Vito te idióta! - motyogta, miközben ökölbe szorította a kezét.
- Ismered őt? Akkor biztosan tudod, hogy miért van bajban ugye?
- Hana, Vito az én védencem. Én képviselem őt a bíróságon.
- Tessék? - kérdeztem, mert nagyon meglepett a kijelentése.
- Vito nem magánzárkában van, hanem házi őrizetben, ameddig nem mondják ki az ítéletet és zárják börtönbe. Őt vádolják egy gyilkosság elkövetőjeként, ezért nem hagyhatja el a lakását! - na most aztán nagyon megijedtem. Hagyják, hogy egy bűnöző szabadon mászkáljon? Hisze ez teljesen abszurd!
- Szerintem már rég börtönben lenne a helye!
- Ne mondj olyat, amit megbánsz. Vito jó ember, nem ő követte el a gyilkosságot, csak a nyakába akarják varrni. Ha egyszer megismered, majd rájössz! - azzal otthagyott egyedül a gondolataimmal. Nem tudtam ezek után mit gondoljak róla. Abban az egyben azonban biztos voltam, hogy találkoznom kell ezzel a Vito - val!
